A párkapcsolat, a gyermeknevelés és a társadalmi tőke szerepe a szubjektív jóllét alakulásában

Abstract

Az egyének szubjektív jóllétére ható kapcsolati tényezőket vizsgáló elemzésünket a globális COVID-19 járvány elleni védekezésben világszerte alkalmazott azon fizikai interakciókat korlátozó társadalmi gyakorlatok inspirálták, amelyeknek célja egyrészt minél inkább az egy háztartásban élők körére szűkíteni a kapcsolattartást, másrészt érdemben nehezíteni a társadalmi interakciókat a társadalmi tőke mindhárom típusában. Az elemzés alapjául szolgáló nagymintás adatfelvétel, a 2016-os mikrocenzus (N=2 millió 724 ezer), ami lehetővé teszi, hogy számot adjuk mind a párkapcsolati-gyermeknevelési státusszal megragadható kapcsolati tényezők, mind a társadalmi tőke három típusában érintett kapcsolati tényezők szerepéről a szubjektív jóllét kognitív dimenziójának, az életelégedettségnek az alakulásában a 20–49 évesek körében. Elemzésünk kiindulópontját az a tény adja, hogy az életelégedettség összefügg azzal, párkapcsolatban él-e valaki (és milyen jellegűben), illetve nevel-e gyermeket a háztartásában (Rövid 2020). Elemzésünk középpontjában az a kérdés áll, hogy mennyiben érinti hasonlóképpen vagy különbözőképpen a párkapcsolati-gyermeknevelési státusz szerint elkülönülő hat háztartástípusba tartozók életelégedettségét a háztartáson kívüli fizikai kapcsolattartás. Eredményeink szerint a járványhelyzetben is érintett kapcsolati tényezők életelégedettségre gyakorolt hatása hasonlóan alakul egyrészt a szinglik és a gyermeküket egyedül nevelők körében, másrészt a párkapcsolatban élők körében, gyermeknevelési státusztól függetlenül. A kapcsolati tényezők közül tehát a párkapcsolatnak kiemelt jelentősége van a szubjektív jóllét alakulásban, ami a párkapcsolatok minőségének, sérülékenységének mintázataira is ráirányítja a figyelmet (Erát 2020). Elemzésünk alapján hipotéziseket fogalmazzuk meg a további kutatások számára. Átfogó hipotézisünk szerint a járványhelyzet a háztartáson kívüli kapcsolati tényezőkre gyakorolt korlátozó hatásán keresztül összességében jelentős mértékben, azonban párkapcsolati-gyermeknevelési státusz szerint differenciáltan rontja az életelégedettséget a 20–49 évesek körében.